XV. KÖNYV

(1.) Közben Vologaeses, a parthusok királya, értesülvén Corbulo sikereiről, s hogy királyként az idegen Tigranes került Armenia élére, egyszersmind fivérének, Tiridatesnak elűzéséről, a meggyalázott Arsacida-méltóságot meg akarta bosszulni. A római nagyság és a megszakítás nélküli Szerződés tisztelete viszont ellenkező gondokba vonszolta ezt a természettől fogva is, de a hyrcanusok erős népének elpártolása következtében még inkább habozó embert, aki agy sok háborúba bonyolódott. Határozatlankodása közben Inost ráadásul új gyalázat híre serkenti fel: Tigranes kivonult Armeniából, a szomszédos adiabenei népet a portyázásokhoz képest nagyobb területen és hosszasabban pusztította, s ezt a törzsek vezetői nehezen tűrték: hát odáig süllyedtek a megvetettségben, hogy már nem is római vezér tör rájuk, hanem egy annyi éven át szolgasorban tartott vakmerő túsz? Fájdalmukat csak szította kérdezősködésével Monobazus, az adiabeneiek uralkodója: miféle segítséget vagy honnan kérjen? Armenia dolgában már engedtek, most a szomszédos területeket veszik el tőlük; és ha nem ivédik meg őket a parthusok, a rómaiaknál könnyebb a szolgaság a meghódolónak, mint a meghódítottaknak. A királyságból elűzött Tiridates is terhesebbnek bizonyult hallgatásával vagy mérsékelt panaszkodásával, mert nem tétlenség tart össze nagy birodalmakat: férfiaknak s fegyvereknek kell mérkőzniük, s az uralom kérdésében az a jogosabb, ami erősebb; a magáét megtartani – magánember dicsősége, másokéért harcolni – a királyé.

(2.) Mindettől indíttatva Vologaeses gyűlést hív tehát egybe, maga mellé állítja Tiridatest, és így kezdi:

– Ezt én, velem egy apának a fiát, miután koránál fogva a legfőbb méltóságot nekem engedte át, Armenia birtokába iktattam, amit a hatalom harmadik fokának tekintenek; mert a médek felett Pacorus már előbb elnyerte a hatalmat. S úgy látszott, hogy én – ellentétben a testvérek ősi gyűlölködésével és versengésével – jól elrendeztem családunk otthonát. Akadályozzák ezt a rómaiak, és a békét, melyet soha nem szerencséjükre zavartak meg, most is önnön vesztükre szegik meg. Nem fogom tagadni: inkább joggal, mint vérrel, inkább okkal, mint fegyverrel akartam megtartani őseink szerzeményeit. Ha bizonytalankodásommal vétettem, vitézségemmel majd jóváteszem. A ti erőtök és dicsőségetek érintetlen, ráadásul a mérséklet híre, melyet a legmagasabb rangú halandók sem vethetnek meg, az istenek pedig becsülnek.

Egyben diadémával övezte Tiridates fejét, és a harcra kész lovascsapatot, mely a királyt a szokásnak megfelelően követi, a nemes Monaesesnek adta át, kiegészítvén az adiabeneiek segédcsapataival, s megbízta, űzze ki Tigranest Armeniából, ő pedig közben, félretéve a hyrcanusokkal támadt viszálykodást, felvonultatja az ország belsejének erőit s a teljes hadi készületet, és a római tartományokat fenyegeti.

(3.) Corbulo, mikor mindezt biztos hírekből megtudta, két légiót Verulanus Severusszal és Vettius Bolanusszal segítségül küld Tigranesnak, azzal a titkos utasítással, hogy mindent inkább körültekintően, semmint sietősen intézzenek, mert jobban szerette a hadiállapotot, mint a hadviselést; s már előzőleg megírta Caesarnak, hogy Armenia megvédéséhez külön vezérre van szükség: a Vologaeses támadásának kitett Syria rendkívüli veszélyben van. Közben a többi légiót elöl, az Euphrates partja mentén állítja fel, a tartomány lakosságából sebtében toborzott egységeket fel-fegyverzi, az ellenség betöréseit űrállomásokkal tartóztatja fel. Mivel pedig a vidék vízben szegény, erősségeket építtetett a források körül, néhány vízfolyást összehordott homok alá rejtett.

(4.) Miközben Corbulo így készül Syria megvédésére, Monaeses rohanvást vezette seregét, hogy hírét megelőzze, île azért Tigranest nem tájékozatlannak vagy elővigyázatlannak találta. Már előbb megszállta Tigranocertát, ezt a sok védővel és hatalmas falakkal megerősített várost. Ezenkívül a nem megvetendő szélességű Nicephorius folyó nyaldossa a falak egy részét, de ahol a folyóban nem bíztak, hatalmas árkot is húztak. Bent voltak a katonák, bent az előzőleg beszerzett élelem; az, hogy szállítás közben néhányan buzgóságukban előbbre merészkedtek, és a váratlanul felbukkanó ellenség körülzárta őket, a többit inkább haragra lobbantotta, de nem félemlítette meg. A parthusnak azonban közeli ostromzár létesítésére semmi bátorsága: a ritka nyíllövésekkel a körülkerítetteket nem rémíti meg, magát pedig hiába fárasztja. Az adiabeneieket, amikor hágcsókat és gépezeteket kezdtek felvonultatni, könnyen elűzték, majd kirohanó katonáink lekaszabolták őket.

(5.) Corbulo, bármily jól állottak dolgai, mégis üdvösnek vélte, ha szerencséjét mérsékli, ezért követeket küldött Vologaeseshez, hogy kérjék tőle számon a tartomány meg-rohanását, egy szövetséges és baráti király, római cohorsok körülzárását: inkább hagyjon fel az ostrommal, vagy ő maga is ellenséges földön fog tábort ütni. Casperius centurio, akit erre a követségre kiszemeltek, Nisibis városa mellett, harminchétezer lépésre Tigranocertától, kereste fel a királyt, és az üzenetet fenyegető hangon adta elő. Vologaesesnek régi és belerögződött alapelve volt, hogy a római fegyvereket kerülni kell, és pillanatnyilag dolgai sem sikeresen folytak. Eredménytelen az ostrom; Tigranest csapatai és készletei védik; megfutamítva á város megvívására vállalkozók; Armeniába is küldtek légiókat, a többi pedig Syria határán készen áll a benyomulásra; a maga lovassága tehetetlen az élelemhiány miatt, mert a hirtelen támadt sáskasereg minden füvet vagy lombot lerágott. Tehát félelmét titkolva, szelídebbnek mutatkozott: armeniai igényeinek és a béke megszilárdításának ügyében majd követeket küld a római császárhoz – válaszolja; Monaesest Tigranocerta odahagyására utasítja, ő maga visszavonul.

(6.) A többség ezt, mint a király megrettenésének és Corbulo fenyegetéseinek eredményét, nagyszerű teljesítményként magasztalta. Mások titkos megállapodásnak értelmezték, hogy miután mindkét részről felhagynak a háborúval, és Vologaeses elvonul, Tigranes is távozik Armeniából. Mert miért vezényelték el a római sereget Tigranocertából? Miért hagyták ott békében azt, amit háborúban meg tudtak védelmezni? Vagy jobb az, hogy Cappadocia legszélén, sebtében emelt kunyhókban vonultak téli táborba, nem az imént újból meghódított királyság fővárosában? Nyilván csak elhalasztották a fegyveres összecsapást, hogy Vologaeses mással kerüljön szembe, ne Corbulóval, és Corbulo ne veszélyeztesse tovább annyi éven át kiérdemelt dicsőségét. Mert, mint említettem, külön vezért követelt Armenia megvédésére, és már híre is járt, hogy Caesennius Paetus közeledik. Meg is jelent, és a csapatok úgy oszlottak meg, hogy a negyedik és tizenkettedik legio a nemrég Moesiában toborzott ötödikkel együtt, valamint a pontusi, galatiai s cappadociai segédcsapatok Paetusnak engedelmeskedjenek, a harmadik, hatodik és tizedik legio pedig, s az előzőleg Syriában tartott katonaság Corbulo parancsnoksága alatt maradjon: a többit a szükségnek megfelelően egyesítsék vagy osszák meg. De Corbulo sem tűrte a vetélytársat, Paetus pedig, akinek elég dicsőség lett volna, ha Corbulo után a másodiknak tartják, folyvást kicsinyeiké a történteket: nincs levágott ellenség vagy zsákmány, csak névleg foglaltak el városokat, – mondogatja, – de majd ő adót, törvényt és egy király árnyéka helyett Róma jogát fogja a legyőzöttekre rákényszeríteni.

(7.) Ugyanebben az időben Vologaeses követei, akikről .említettem, hogy a princepshez küldték őket, dolguk végezetlen tértek vissza, és a parthusok most már nyíltan elhatározták a háborút. Ezt Paetus sem utasította vissza, hanem két légióval, melyek közül a negyediket ebben az időben Funisulanus Vettonianus, a tizenkettediket Calavius jSabinus vezényelte, benyomul Armeniába – gyászos előjellel. Mert az Euphratesen való átkelés közben, ahol is hidat verve vonultak át, a consuli jelvényeket hordozó ló minden látható ok nélkül megzavarodott és visszafordult; azután egy áldozati állat, amely a készülő téli tábor mellett állott, a félig kész építményen keresztültörtetett s a sáncon kívülre rontott; és a katonák hajítódárdái kigyulladtak, ami annál inkább feltűnő jós jel volt, mivel a parthus ellenség ilyen hajítófegyverekkel szokott harcolni.

(8.) Paetus azonban nem törődött a jelekkel, és jóllehet még nem erősítették meg eléggé a téli tábort és nem gondoskodtak előre élelemről, gyors menetben átvezeti seregét Ά Taurus-hegységen, amint mondogatta: Tigranocerta visszafoglalására s azoknak a vidékeknek feldúlására, amelyeket Corbulo érintetlenül hagyott. El is foglalt néhány kis várat, s némi dicsőséget és zsákmányt is szerzett volna, ha akár dicsőségét mérsékli, akár a zsákmányra ügyel. Hosszú utakon végigrohanta, amit megtartani nem lehetett, és mikor megromlott a zsákmányolt élelem, és küszöbön állott már a tél, visszavezette a sereget, s mintha már befejezte volna a háborút, nagyhangú, de valójában üres levelet írt Caesarnak.

(9.) Közben Corbulo a soha el nem hanyagolt Euphrates-partot sűrűbb őrségekkel szállotta meg; és hogy a híd verését az ellenséges lovascsapatok ne akadályozhassák (mert a szomszédos mezőkön nagy magamutogatással száguldoztak), gerendákkal összekötött és tornyokkal magasított, különleges nagyságú hajókat küld előre át a folyón, s nyíl– és kőhajító gépekkel elkergeti a barbárokat, akikre a kövek és dárdák messzebb eljutottak, semmint hogy ellenkező részről a nyíllövések őket elérhették volna. Ezután a híd teljesen megépült, s a szemközti magaslatokat a szövetséges cohorsok, majd a legiotáborok foglalják el, oly gyorsan és erejüket annyira megmutatva, hogy a parthusok felhagytak Syria megrohanásának előkészületeivel, és minden reményüket Armenia felé fordították, ahol Paetus, mit sem tudva a fenyegető veszélyről, az ötödik légiót a távoli Pontusban tartotta, a többit a katonák meggondolatlan szabadságolásával már előbb meggyengítette, míg csak nem hallja: közeledik Vologaeses, nagy és ellenséges sereggel.

(10.) Bevonja a tizenkettedik légiót, és amivel a sereg gyarapodásának hírét remélte elérni, azzal árulta el emberhiányát. De még ezzel is meg lehetett volna tartani a tábort, és a háború elhúzásával kijátszhattak volna a parthust, ha Paetus megmarad akár a maga, akár mások tervei mellett. De mikor a hadviseléshez értő férfiak már felbátorították a fenyegető veszélyek ellen, újból ellenkező és rosszabb gondolatra tért át, nehogy úgy lássék, mintha más véleményére volna ráutalva. És ekkor kivonult a téli táborból és azt kiabálta, hogy nem árkot, nem is sáncot, hanem férfiakat és fegyvereket adtak neki az ellenség ellen, s kivezette a légiókat, mintha csatában akarna megküzdeni. Miután elvesztett egy centuriót és néhány katonát, akiket az ellenséges csapatok felderítésére küldött előre, reszketve visszaindult. Minthogy azonban Vologaeses nem nagy lendülettel követte, ismét hiú önbizalommal telt el, és háromezer válogatott gyalogost a Taurus legközelebbi magaslatán helyezett el, hogy a király átvonulását megakadályozzák, és a pannóniai csapatokat is, lovasságának javát, a síkság egy részén állítja fel. Feleségét és fiát az Arsamosata nevű várba rejtette el, egy cohorsot adott őrzésükre és így szétszórta katonáit, holott, ha együtt tartják őket, könnyebben visszaverhették volna a szertekószáló ellenséget. Állítólag csak nagy nehezen tudták rávenni, hogy szorongatott helyzetét Corbulónak bevallja. Corbulo pedig nem sietett, hogy a veszedelmek növekedésével a segítségnyújtás dicsősége is öregbedjék. Mégis útra készíttetett ezerezer főt a három légióból és nyolcszáz lovast, valamint ugyanannyi létszámot a cohorsokból.

(11.) Bezzeg Vologaeses, bár megtudta, hogy Paetus innen gyalogsággal, onnan lovassággal megszállta az utakat, nem módosította tervét, hanem erejével és fenyegetéssel a lovasokat megrémítette, a légionáriusokat felmorzsolta, a tornyot pedig csak egyetlen centurio, az ottani őrszolgálatot ellátó Tarquitius Crescens merte védeni. Többször is kirontott és levágta a közelébe nyomuló barbárokat, míg csak tüzes csóvákat rádobálva körül nem fogták. A gyalogosok közül, aki csak épen maradt, távoli és úttalan helyekre, a sebesültek a táborba igyekeztek vissza, félelmükben a király vitézségét, az ellenséges hordák vadságát és tömegeit, mindent nagyítva, s könnyen hittek azok, akik ugyanattól reszkettek. Még a vezér sem szállt szembe a bajokkal, hanem minden katonai kötelességét elhanyagolva újból Corbulóhoz folyamodott kérésével: siessen gyorsan, a jelvényeket, a sasokat és a szerencsétlen sereg megmaradt nevét mentse meg: ők hűségüket addig is, míg életük engedi, meg fogják tartani.

(12.) Az rettenthetetlenül, Syriában hagyván csapatainak egy részét, hogy az Euphrates mentén épített erődítményeket megtartsák, amerre legrövidebb az út, és ahol élelemben sem volt hiány, a commagenei vidék felé, azután Cappadociába, onnan Armeniába indult. A megszokott egyéb hadfelszerelésen kívül igen sok, gabonával megrakott teve kísérte a sereget, hogy az ellenséggel együtt az éhséget is elűzzék. A megriadt harcosok közül elsőnek Paccius primipilaris centurióval találkozott szembe, azután még sok mással; ezeket, bármilyen okkal leplezték is meg-futamodásukat, intette, hogy térjenek vissza jelvényeikhez, és Paetus nagylelkűségéhez folyamodjanak: ő csak győzteseknek kegyelmezhet. Egyben a maga légiói elé áll és buzdítja őket, korábbi tetteiket emlegeti, az új dicsőséget mutatja. Nem Armenia falvai vagy városai, hanem római tábor s benne fáradozásuk jutalmaként két legio a cél. Ha minden egyes közkatonának a megmentett római polgárért járó koszorú jutna kitüntetésül a fővezér kezéből, akkor micsoda és mekkora dicsőség lenne, ha a menekvést hozók és nyerők száma azonosnak bizonyulna! Ettől és ilyenektől mindenki felbuzdult (voltak, akiket testvéreik vagy rokonaik veszedelme különösképpen ösztökélt), és megszakítás nélkül, nappal és éjjel siettették a menetet.

(13.) Annál hevesebben szorongatta Vologaeses az ostromlottakat: hol a légiók sáncát támadta, hol a várat, mely a harciatlan kort védelmezte, és közelebb hatolt, mint a parthusoknál szokás, hátha ezzel a vakmerőséggel csatára csábíthatná az ellenséget. De azokat a sátrakból is alig lehetett előrángatni, és éppen csak az erődítményt védelmezték, egy részük a vezér parancsára, mások tulajdon gyávaságukban, vagy Corbulót várva; és ha a túlerő elnyomná őket, már előre gondoskodtak a caudiumi s a numantiai megadás példáiról. A samnisok – egyetlen itáliai nép — ereje csak nem volt akkora, mint a parthusoké, a római birodalom vetélytársaié! Az erős és magasztalt hajdankor is, valahányszor a szerencse ellene döntött, a menekülésre gondolt. A seregnek ettől a reménytelenségétől kényszerített vezér először mégsem könyörgő levelet írt Vologaeseshez, hanem szinte panaszos hangút, amiért a mindig római fennhatóság alá tartozó vagy a császár kijelölte királynak alávetett Armenia kedvéért ellenséges lépéseket tett: a béke egyformán hasznos, ne csak a pillanatnyi helyzetet nézze: ő két legio ellen királyságának minden erejével vonult fel, míg a rómaiaknak ott van még a föld kereksége, amivel a háborút támogathatják.

í (14.) Válaszában Vologaeses semmit sem írt a maga igazolására, csak annyit, hogy meg kell várnia fivéreit, Pacorust és Tiridatest; ezt a helyet s időt szánták annak megvitatására, hogy mit döntsenek Armenia dolgában, ehhez adtak az istenek valami méltót az Arsacidákhoz, hogy egyben a római légiókról is határozzanak. Paetus ezután követeket küldött és megbeszélést kért a királlyal, aki Vasacest, a lovasság parancsnokát menesztette maga helyett. Ekkor Paebus a Lucullusokat, Pompeiusokat említi, és amit csak a Caesarok Armenia megszerzése vagy elajándékozása dolgában tettek, Vasaces pedig azt, hogy a megtartásnak vagy adományozásnak csak az árnyképe van a mi kezünkben, az erő a parthusokéban. És miután kölcsönösen sokat vitáztak, az adiabenei Monobazust másnap tanúként vonják be Bnegállapodásuk megkötéséhez. S elhatározták, hogy felmentik az ostrom alól a légiókat, és egész katonaságunk kivonul Armenia területéről, a várakat és a készleteket pedig a parthusoknak adja át; mindennek végrehajtása után Vologaesesnek módjában áll majd követeket küldeni Néróhoz.

(15.) Közben Paetus az Arsania folyón (ez folyt a tábor mellett) hidat veretett, hogy úgy lássék, mintha ezt az utat készítené elő magának; valójában a parthusok parancsolták mintegy győzelmük bizonyságaképp, mert nekik volt hasznos; a mieink ellenkező irányban mentek. A szóbeszéd ezt a légiók szégyeniga alá küldésével és egyéb áldatlan dolgokkal toldotta meg, amelyekhez hasonlókat az armeniaiak véghez is vittek. Mert az erősségekbe is bementek, még mielőtt a római had kivonult, felálltak az út szélén s az annak idején zsákmányolt foglyokat vagy igásállatokat a magukénak jelentették ki és el is hurcolták; ruhát is raboltak, fegyvereket tartottak vissza, a katonák pedig féltek és engedtek, hogy harcra ok ne legyen. Vologaeses, hogy vereségünket bizonyítsa, halomba rakatta a fegyvereket és az elesettek holttestét, de a menekülő légiók látványától tartózkodott. Miután nagyravágyását kielégítette, a mértéktartás hírére pályázott. Az Arsania folyót ő elefánton ülve, a király környezetének tagjai lóháton gázolták át, mert az a híresztelés kapott lábra, hogy a híd az építők cseléből összerogy a súly alatt. De akik rá mertek menni, erősnek és megbízhatónak tapasztalták.

(16.) Egyébként az ostromlottaknak köztudomásúlag annyira elegendő élelmük volt, hogy a raktárakat felgyújtották, másrészről Corbulo úgy adta elő, hogy a parthusok élelem hiányában és a takarmány kifogytával abbahagyták volna az ostromot, és ő sem volt három nap járóföldnél távolabb. Hozzáteszi: azoknak jelenlétében, akiket a király tanúkként küldött, Paetus a jelvények előtt esküvel fogadta meg, hogy egyetlen római sem teszi be a lábát Armeniába, amíg vissza nem ér Nero válasza, hogy a békébe beleegyezik-e. Még ha ezt a gyalázat fokozására találták is ki, a többit már nem tarthatjuk bizonytalannak, hogy tudniillik Paetus egyetlen nap negyvenezer lépés utat tett meg, mindenfelé elhagyta a sebesülteket, és hogy a menekülőknek ez a sietsége nem kevésbé volt visszataszító, mintha ütközetben futamodtak volna meg.

Corbulo, aki csapataival az Euphrates partján találkozott velük, nem mutatta a katonai díszeknek és fegyvereknek azt a pompáját, hogy a különbséget szemrehányásnak lehetett volna érezni: a szomorú egységek és a bajtársaik sorsán szánakozók könnyeiket sem tudták visszatartani; a sírástól még üdvözölni is alig tudták egymást. Távol volt a vitézségben való verseny és a dicsőségvágy, boldog emberek érzelmei; csak a részvét bizonyult erősnek, és az alárendeltek közt még inkább.

(17.) A vezérek rövid tárgyalása következett ezután: Corbulo elpanaszolta, hogy hiába fáradozott, a parthusok megfutamításával be lehetett volna fejezni a háborút, a másik azt felelte, hogy még mindkettejüknek módjuk van mindenre: fordítsák meg a sasokat és együtt támadják meg a Vologaeses kivonulása után erőtlenné lett Armeniát. Erre nincs a császártól felhatalmazása, mondotta Corbulo; ő azért vonult ki tartományából, mert a légiók veszélyeztetve voltak; és mivel bizonytalanok a parthusok szándékai, Syriába megy vissza. így is a legnagyobb szerencséért kell β imádkozniuk, hogy a hosszú meneteléstől kimerült gyalogság a friss és a kedvező síkságon előresiető lovasságot utol tudja érni. Ezután Paetus Cappadociában töltötte a telet. Vologaeses követei azonban Corbulóhoz mentek, hogy az Euphrates túlsó partján rombolja le az erősségeket, s a folyót tegye megint határrá; Corbulo viszont azt követelte, hogy az ellenséges megszálló csapatok ürítsék ki Armeniát. A király végül is engedett; lerombolták, amit Corbulo az Euphratesen túl építtetett, az armeniaiak pedig felügyelet nélkül maradtak.

(18.) Rómában pedig a parthusok legyőzésének örömére diadal jelvény eket s a Capitolinus-hegy közepén diadalívet emeltek: mindezt akkor szavazta meg a senatus, amikor a háború kimenetele még eldöntetlen volt, de most sem vonták vissza, mert köztudattal nem törődve a látszatra ügyeltek. Sőt a külső gondok elleplezésére a nép gabonáját, amely a hosszú állástól megromlott, Nero a Tiberisbe szóratta, hogy fitogtassa, mily biztonságos az ellátás. Drágább sem lett, bár körülbelül kétszáz hajót a kikötőben a vihar ereje, és másik százat, melyeket a Tiberisen már felvontattak, véletlen tűzvész pusztított el. Ezután három volt consult, Lucius Pisót, Ducenius Geminust, Pompeius Paulinust állította az államkincstárt illető bevételek intézésére, és kárhoztatta a korábbi uralkodókat, akik súlyos kiadásaikkal a jogos bevételeket túllépték: ő évi hatvanmillió sestertiust adományoz az államnak.

(19.) Elterjedt ebben az időben az a fonák szokás, hogy a választási gyűlések vagy a tartományok kisorsolásának közeledtével igen sok gyermektelen jelölt látszatra fiakat fogadott örökbe, s miután a családapák sorában praetorságokat és tartományokat nyertek el, tüstént elbocsátották hatalmukból azokat, akiket előzőleg gyermekül fogadtak. Ezért nagy méltatlankodással a senatus elé járulnak: a természet jogát, a neveléssel járó fáradozásokat az örökbefogadás csalárdságával, mesterkedéseivel, rövid időtartamával szemben mind felsorolják. Elég jutalom a gyermekteleneknek, hogy nagy gondtalanságban, minden teher nélkül kedvezést, tisztségeket, mindent készen és könnyen megkapnak. A törvények rég várt ígéretei számukra csúfsággá változnak, ha aki gond nélkül lett szülő, gyász nélkül gyermektelen, az apák óhajait egyszerre elérheti. Ezért senatusi határozatot hoztak, hogy a látszólagos örökbefogadás a közszolgálatnak semmiféle területén ne segítsen és még csak örökségek elnyerésében se lehessen hasznos.

(20.) Ezután a cretai Claudius Timarchust idézik törvény elé, más vétségek alapján, mint általában a nagy befolyású tartományi lakosokat, és azokat, akik szerfölötti gazdagságuk alapján a kisebbek ellen jogtalanságokra ragadtatják magukat; egy kijelentésével szinte már meggyalázta a senatust, mert állítólag azt mondta, hogy az ő hatalmától függ, köszönetet szavaznak-e a proconsuloknak, akik Cre-tát igazgatták. Ezt az alkalmat Paetus Thrasea a köz javára akarván hasznosítani, miután a vádlottnak a cretai tartományból való kiutasítására szavazott, még ezt tette hozzá:

– A tapasztalat bizonyítja, összeírt atyák, hogy a derekak között kiváló törvények, tisztes példák mások vétségeiből születnek. így a szónokok kilengése a Cincius-féle törvényjavaslatot, a jelöltek kegyhajhászása a iuliusi törvényeket, a hivatalviselők kapzsisága a Calpurnius-féle határozatot szülte. Mert a bűn a büntetéshez képest időben korábbi, a javulás a bűn elkövetéséhez képest későbbi. Tehát a tartományi lakosság legújabb fennhéjázásával szemben a római hűséghez s állhatatossághoz méltó határozatot hozzunk, amely a szövetségesek oltalmazásából semmit el nem vesz, tőlünk pedig eltávoztatja azt a gondolatot, hogy bárkinek megítélése mástól, nem a római polgárok véleményétől függ.

(21.) – Egykor nemcsak praetort vagy consult, hanem magánszemélyeket is kiküldtek, hogy szemléljék meg a tartományokat, és jelentsék a tartomány engedelmességéről szerzett tapasztalatokat, s reszkettek a népek egy-egy ember vélekedésétől. De most ápolgatjuk és kényeztetjük az idegeneket; és amiképpen valakinek az intésére köszönetet, úgy még könnyebben vádemelést határoznak. Csak határozzanak, és maradjon meg a tartományi lakosság számára az, hogy hatalmát ily módon fitogtathatja: de a hamis és kérésekkel kicsikart dicsőséget éppúgy tartsuk féken, mint a gonoszságot vagy a kegyetlenkedést. Gyakran több hiba történik, miközben érdemeket igyekezünk szerezni, mint amikor megbotránkoztatunk valakit. Sőt még némely erény is gyűlöletes: az elszánt szigorúság, a kedvezéssel szemben tántoríthatatlan lélek. Ezért általában a mi hivatalviseléseinknek a kezdete jobb, és a vége aláhanyatlik, mert jelöltek módjára szavazatokat gyűjtünk. Ha ezt sikerülne megakadályoznunk, igazságosabb és következetesebb lenne a tartományok igazgatása. Mert ahogy a zsarolási vádtól való félelem megtörte a kapzsiságot, úgy a köszönetmondás eltiltása majd a kegyhajhászást fogja korlátok közé szorítani.

(22.) Nagy helyesléssel fogadták a véleményt, mégsem jöhetett létre senatusi határozat, mivel a consulok szerint ebben az ügyben nem tettek előterjesztést. Később a princeps kezdeményezésére úgy határoztak, hogy a szövetségesek gyűlése elé senki se terjeszthessen propraetornak vagy proconsulnak a senatusban mondandó köszönetet, és senki ilyen megbízatást ne vállalhasson.

Ugyanezeknek a consuloknak az évében a gymnasium villámtól sújtva elhamvadt, s benne a Nero-szobor érccé olvadt; és földrengés következtében Pompeii, Campania népes városa, nagyrészt romba dőlt; s elhunyt Laelia Ves-taszűz, akinek helyébe a Cossusok családjából való Corneliát választották.

(23.) Memmius Regulus és Verginius Rufus consulsága alatt Nero, mikor Poppaeától leánya született, nem is emberi módon örült, elnevezte Augustának, és Poppaeának is megadta ugyanezt a nevet. Poppaea Antium coloniában betegedett le, ahol annak idején Nero is született. A senatus már Poppaea méhét is az isteneknek ajánlotta s a köz nevében fogadalmat vállait, amit megsokszoroztak s be is váltották, és megtetézték hálaadásokkal és a Termékenységnek szentelt templommal, és az actiumihoz hasonlóan szent versenyjátékot szavaztak meg; s hogy a Fortunák aranyszobrait a capitoliumi Iuppiter trónszékén helyezzék el; cirkuszi játékot rendezzenek, ahogy a Iulius-nemzetség tiszteletére Bovillaeban, úgy a Claudius- és Domitíus-nemzetségére Antiumban. Mindez semmivé foszlott, amikor négy hónapon belül meghalt a csecsemő. S újból kitört a hízelgés azokból, akik istennői tiszteletet és párnát és templomot és papot javasoltak. Ő maga pedig, miként örömében, úgy szomorúságában sem tudott mértéket tartani.

Feljegyezték, hogy miután az egész senatus Antiumba Özönlött a friss gyermekszülés tiszteletére, Thrasea, akit távol tartottak, rendületlen lélekkel fogadta a közeli halálálfa utaló megszégyenítést. Ezután a hagyomány szerint Caesarnak egy kijelentése következett, amelyben Seneca előtt Thraseával való kibékülésével dicsekedett, Seneca pedig szerencsét kívánt Caesarnak. Ebből kiváló férfiakra dicsőség és még több veszedelem származott.

(24.) Közben, a tavasz kezdetén, a parthusok követei Vologaeses király üzenetét s ugyanúgy megírt levelét hozták: ő most mellőzi a korábbi és Armenia megtartásáról annyiszor felemlegetett dolgokat, mivel az istenek, mégoly hatalmas népek döntőbírái, birtoklását – nem a rómaiak gyalázata nélkül – a parthusoknak adták. A minap zárta körül Tigranest; majd élve bocsátotta el Paetust és légióit, bár meg is semmisíthette volna őket. Eléggé bizonyította erejét; szelídségének is próbáját adta. Tiridates sem utasítaná vissza, hogy a diadéma átvételére Rómába menjen, ha papi méltóságának kötelékei nem tartóztatnák: de elmegy majd a jelvényekhez és a princeps képmásához, hogy ott a légiók színe előtt királyságát jó szerencsével kezdje.

(25.) Vologaesesnek erre a levelére, mivel Paetus mást jelentgetett, mintha még minden függőben volna, megkérdezték a követekkel együtt érkezett centuriót, tulajdonképpen milyen is Armenia helyzete. Onnan minden római kivonult, felelte az. Nero ekkor értette meg a barbárok csúfolódását, akik azt kérték, amit előbb már elragadtak, és tanácsot tartott az állam vezetőivel, hogy a kétes kimenetelű háborút vagy a becstelen békét válasszák-e. Semmi kétség: a háborút, és a hadműveletek élére Corbulót állítják, aki annyi éven át megismerte katonáit és az ellenséget, nehogy másvalaki járatlansága folytán újabb hibát kövessenek el, mert Paetus miatt csak bosszankodtak. Dolguk végezetlenül küldik tehát vissza a követeket, de azért ajándékokkal, hogy reményük lehessen: nemhiába kérné ugyanezt Tiridates, ha a kérést maga terjesztené elő. A syriai végrehajtó hatalmat Gaius Cestiusra, a katonai erőket Corbulóra bízzák, és a pannóniai tizenötödik légiót Marius Celsus vezetése alatt hozzácsatolják. Megírják a tetrarcháknak és a királyoknak, a szövetséges erők parancsnokainak és a procuratoroknak, valamint a szomszédos tartományokat kormányzó praetoroknak, hogy Corbulo utasításainak engedelmeskedjenek, és nagyjából annyira terjesztették ki hatalmát, mint amekkorát annak idején a római nép a kalózháborúra kivonuló Cnaeus Pompeiusnak adott. A visszatért Paetus súlyosabb dolgoktól tarthatott, de Caesar tréfás ostorozásával is beérte és ilyesféléket mondogatott: megbocsát ő azonnal, csak hogy ilyen félős ember a hosszabb nyugtalankodásba bele ne betegedjék.

(26.) Corbulo pedig a negyedik és tizenkettedik légiót, melyek a legderekabbak elvesztése és a többiek megrémülése miatt a harcra kevéssé alkalmasnak látszottak, Syriába vezényelte át, onnan pedig a hatodik és harmadik légiót, ezt a gyakori és sikeres fáradozásokban edzett, még érintetlen katonaságot irányítja Armenia ellen. Hozzáadta az ötödik légiót, amely – mivel Pontus területén állomásozott, – nem volt részes a vereségben, valamint a frissen odavitt tizenötösöket, s az Illyricumból és Egyiptomból válogatott különítményeket, és a királyoknak Melitene közelében egyesített segédcsapatait: itt készült átkelni az Euphratesen. Ezután az előírás szerint megtisztított sereget gyűlésbe hívja s méltóságteljesen a császár auspiciumaival s a maga tetteivel kezdi, a bajokat Paetus járatlanságára hárítván, nagy személyes tekintéllyel, amely katonaemberben az ékesszólást pótolja.

(27.) Majd az egykor Lucius Lucullustól megjárt úton hatol előre, megnyitván, amit a hosszú idő elzárt. Tirida-tesnak s Vologaesesnek a béke ügyében érkező követeit nem utasítja el; centuriókat ad melléjük, nem barátságtalan üzenetekkel: nem jutottak még odáig, hogy végső döntésre kellene vinniük a dolgot. Sok minden a rómaiaknak kedvezett, egy és más a parthusoknak: figyelmeztetőül az elbizakodás ellen. Így Tiridates számára is előnyösebb, ha pusztításoktól megkímélt királyságot kap ajándékba, és Vologaeses is inkább Róma szövetségével, semmint kölcsönös károkozással szolgálja a parthus nép javát. Ő tudja, mennyi bent a viszály, s hogy mily fékezhetetlen és vad törzsek fölött uralkodik; viszont az ő császárának mindenütt zavartalan a békéje, és ez az egyetlen háborúja. Egyben a tanácsot megfélemlítéssel párosítja, mert az armeniai országnagyokat, akik elsőknek pártoltak el tőlünk, kiűzi birtokaikból, váraikat leromboltatja, a síkságot, hegyvidéket, erőseket s erőtleneket egyforma rémülettel tölti el.

(28.) Kern haraggal, nem is ellenséges gyűlölködéssel tartották Corbulo nevét még a barbárok sem számon, s így tanácsát is megbízhatónak hitték. Ezért az egészet tekintve Vologaeses sem volt hajthatatlan, és néhány tartománya számára fegyvernyugvást javasol: Tiridates helyet s napot kér a tárgyalásra. A barbárok közeli időpontot, s – emlékeztetőnek ottani örvendetesebb helyzetükre – azt a helyet választották, ahol a minap Paetust a légiókkal megszorongatták, Corbulo pedig nem tért ki ez elől, hogy a szerencse különbözősége a dicsőséget növelje. Paetus gyalázata sem aggasztotta; ez abból is kitűnt, hogy annak tribunus fiát utasította: vezesse fel csapatait, és temesse el a gyászos csata maradványait. A megbeszélt napon Tiberius Alexander előkelő római lovag, a hadbiztosi szolgálat feje, és Vinicianus Annius, Corbulo veje – még nem senatori korú, de mégis az ötödik legio legátusa – Tiridates táborába ment3 hogy megtiszteljék, és hogy ilyen zálog birtokában ne tartson cselvetéstől. Ezután húsz-húsz lovast vettek magukmené Meglátván Corbulót, a király elsőnek ugrott le lováról; nem késett Corbulo sem, így mindketten gyalogosan fogtak kezet.

(29.) Ezek után a római megdicséri az ifjút, hogy a kockázatos terveket mellőzve, a biztonságos és üdvös megoldást választotta. Tiridates, miután elöljáróban sokat beszélt nemes származásáról, egyéb dolgokról mérséklettel ejt szót: hogy ő, a parthusoknak nem kedvezőtlen helyzetében térdet hajtó Arsacida, kész elmenni Rómába s új díszt vinni a császárnak. Ekkor megállapodtak, hogy Tiridates Caesar képmása előtt leteszi királyi jelvényét, és majd csak Nero kezéből veszi át ismét, és a tárgyalást csókkal fejezték be.

Ezután, néhány nap múlva, mindkét részről nagy pompával, innen az egységek szerint és hazai jelvényeivel felsorakozott lovasság, onnan a légiók rendje felállott a tündöklő sasokkal, hadi jelekkel és istenszobrokkal, mint a templomban: középen az emelvény egy díszes széket, és a szék Nero képmását hordozta. Előlépett ide Tiridates és szabályos áldozat bemutatása után a fejéről levett diadémát a szobor elé helyezte, valamennyiüknek nagy megindultsága közepette, amelyet csak fokozott a római seregeknek még szemük előtt lebegő levágása vagy körülzárása. De most megfordult a szerencse: Tiridates el fog menni, látványul a népeknek; mennyiben különbözik ez a fogságtól?

(30.) Tetézte a dicsőséget Corbulo nyájasságával s díszlakomával, és mikor a király kérdezősködött, ahányszor csak valami újságot vett észre, – mint például azt, hogy az éjjeli őrség kezdetét centurio jelenti, a vendégsereg kürtszóra oszlik szét, és hogy a vezéri sátor előtt emelt oltár tüzét fáklyával gyújtják meg, – ő mindent nagyobbnak tüntetett fel és Tiridatest az ősi szokás csodálatával töltötte el. Másnap a király haladékot kért, hogy ily nagy út előtt testvéreit s anyját meglátogathassa: túszként addig is leányát adja át s kérő levelet Néróhoz.

 (31.) Es el is ment és Pacorust Mediában, Vologaesest pedig Ecbatanában találta, nem gond nélkül testvére miatt: hiszen Corbulótól már előbb, külön követek útján kérte, hogy Tiridates a szolgaságnak semmi jelét ne kényszerüljön elviselni, sem kardját átadni, a provinciák helytartóinak megölelésétől se tartsák távol, ajtajuk előtt se kelljen állnia, s olyan tisztelet járjon ki neki Rómában, mint a con-suloknak. Az idegen fennhéjázáshoz szokott emberből ugyanis hiányzott a mi ismeretünk, akiknek szemében a valóságos hatalom számít, a hiúságok mellékesek.

(32.) Ugyanebben az évben Caesar a Tengeri Alpok törzseit a latiumi jog élvezetébe iktatta. A római lovagok helyét a cirkuszban a nép ülései elé tette, mert addig a napig megkülönböztetés nélkül foglaltak helyet, mivel Roscius törvénye csak az első tizennégy sorra vonatkozólag rendelkezett. A gladiátori látványosságok ebben az évben ugyanolyan pompásak voltak, mint a korábbiak, de több előkelő asszony és senator mocskolta be magát a porondon.

(33.) Gains Laecanius és Marcus Licinius consulsága alatt napról napra hevesebb vágy hajtotta Nérót, hogy nyilvános színpadokon szerepeljen: mert eddig a palotában vagy a kertekben énekelt a luvenalia játékain, melyeket azonban lenézett, mert kicsi volt a közönség, a színpad meg ilyen hanghoz szűk. Rómában mégsem merte kezdeni, Neapolist választotta, mint görög várost: innen indult el, hogy átkelvén Achaiába s a jeles és ősidők óta szent koszorúkat elnyervén, megnövekedett hírnevével a római polgárok lelkesedését is felkeltse. Tehát az összecsődített városi tömeg, és akiket a közeli coloniákból és municipiumokból az esemény híre odavonzott, meg akik a császárt megtisztelésből vagy különféle okokból kísérik, még katonai egységek is, megtöltik Neapolis színházát.

(34.) Itt, mint a legtöbben vélték, gyászos, ő maga szerint inkább az istenek gondoskodására és kedvezésére valló esemény történt: mert a megjelent nép távozása után az üres színház összedőlt, és így senkiben kárt nem okozott. Ezért gondosan előkészített énekben adott hálát az isteneknek, és ünnepelte a minapi baleset szerencsés kimenetelét, majd már a hadriai átkelésre készülve, útközben megállapodott Beneventumban, ahol Vatinius nagy érdeklődés közepette éppen gladiátori játékokat rendezett. Vatinius ennek az udvarnak legocsmányabb szörnyalakjai közé tartozott, vargaműhely neveltje, nyomorék, bohóc módra szellemes, akit eleinte gúnyból fogadtak be; később a legderekabbak bevádolásával olyan hatalomra tett szert, hogy befolyásával, pénzével, ártani tudásával még a gonoszok közül is kiemelkedett.

(35.) Nero többször elment ennek a játékaira, de még gyönyörködés közben sem tartózkodott a bűnös tettektől. Hiszen épp ezekben a napokban kényszerül meghalni Torquatus Silanus, amiért a Iunius-nemzetség hírességén felül az isteni Augustusi is szépapjának mondhatta. Parancsot kaptak a vádlók: vessék a szemére, hogy ajándékozásban tékozló, s egyetlen reménye, hogy a helyzet megváltozik, sőt egyes felszabadítottjait a levelezés, a beadványok és pénzügyek intézőinek nevezi, a legfőbb államigazgatás megnevezéseivel és e hivatalokra gondolva. Ezután a legbizalmasabb felszabadítottakat bilincsbe verik, s elhurcolják; mikor az ítélet már várható volt, Torquatus felvágja karján az ereket; s elkövetkezik Nero szokásos szónoklata: bár vétkes volt és joggal nem bízott védekezésében, mégis életben maradhatott volna, ha bírájának kegyességét megvárja.

(36.) Nem sokkal később, mellőzvén egyelőre Achaiát (az okok homályban maradtak), újra a fővárost kereste fel, de a keleti tartományokat, elsősorban Egyiptomot, titkos képzelgései közben újra meg újra elővette. Majd kiáltványban bizonygatta, hogy nem sokáig lesz távol, és az államban minden ugyanúgy rendületlen és szerencsés marad, és elutazása ügyében felment a Capitoliumba. Itt imádkozott az istenekhez, és miután Vesta templomába is bement, hirtelen minden tagjában remegni kezdett, akár az istenség ijesztett rá, akár tetteinek emléke nem hagyta sohasem félelemtől mentesen. Letett kezdeményezéséről, azt mondogatva, hogy valamennyi vágya alábbvaló a hazaszeretetnél. Látja polgártársainak szomorú arcát, hallja titkos panaszaikat, amiért ily nagy útra akart vállalkozni, ő, akinek még a közelbe való kivonulásait sem viselik el, mert megszokták, hogy a véletlen sorscsapások ellen a princeps látásában találjanak enyhülést. Tehát, mint ahogy magánviszonylatokban a legközelebbi zálogok a leghathatósabbak, úgy neki a római nép jelent legtöbbet, s engedelmeskednie kell a tartóztatásnak. Az efféle dolgok a nép óhajtása szerint valók voltak, mert szórakozásokra vágyott, és – ami legfőbb gondja: – Nero távollétében a gabonaellátás szűkösségétől félt. A senatus és az előkelőségek nem tudták, távol– vagy jelenlétében tartsák-e szörnyűbbnek, és ezután – már csak ilyen a nagy félelmek természete, – azt hitték rosszabbnak, ami éppen történt.

(37.) El akarván hitetni, hogy sehol sem olyan kellemes neki, nyilvános helyeken rendezett lakomákat, s az egész várost mint a maga házát használta. Legfényűzőbb és leghírhedtebb az a Tigellinus rendezte ünnepség volt, amelyet példaként fogok ismertetni, hogy ne kelljen többször ugyanerről a tékozlásról szólanom. Tehát Agrippa taván ácsoltatott egy tutajt, amelyen a vendégség lefolyt, s amely más hajóktól vontatva haladt. A hajók arannyal és elefántcsonttal voltak díszítve, s evezősökként fiú szeretők helyezkedtek el rajta, életkor és a gyönyörűségek ismerete szerint. Távoli földekről hozatott madarakat és vadakat, még az Oceanusból is tengeri szörnyeket. A tó partján előkelő asszonyokkal teli bordélyházak sorakoztak, a másik oldalon meztelen szajhákat, szemérmetlen taglejtéseket és mozdulatokat lehetett látni; és mikor besötétedett, az egész ottani erdő s a környező házak hangosak voltak a zenétől, és fényektől csillogtak. Nero minden megengedett és meg nem engedett módon bemocskolta magát, semmi gyalázatot el nem hagyott, hogy még züllöttebbnek mutatkozzék, legfeljebb azt, hogy néhány nappal később e kéjelgéssel fertőzött csürhe egyik tagjával (a neve Pythagoras volt) ünnepélyes szertartások közepette házasságot kötött. Ráadták a császárra a menyasszonyi leplet; voltak házassági tanúk, hozomány és nászágy és menyegzői fáklyák, s végezetül mindent láthattak, amit még nőnél is az éjszaka fed el.

(38.) Következik a csapás, véletlenül-e vagy a princeps alattomosságából, megállapíthatatlan (mert mind a kettőt szerzők hagyományozták), de súlyosabb és szörnyűbb mindannál, ami csak ezzel a várossal pusztító tűzvészek során megesett. A cirkusznak azon a részén lobbant fel, amely a Palatínus– és a Caelius-heggyel érintkezik: a bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt felhalmozva, egyszerre kezdődött a tűz és máris erőre kapva és a széltől szítva, a cirkuszt egész hosszában magával sodorta, mert sem tűzfalakkal körülvett paloták, sem falakkal övezett templomok vagy egyéb akadályok nem voltak közben. Rohamával a tűzvész először a sík területeket száguldottá végig, majd magasra felcsapott és ismét az alacsonyabban fekvő részeket pusztítva, a baj gyorsaságával megelőzte az orvoslást, mivel a város szűk s ide-oda kanyargó utcáival és szabálytalan házsoraival ki volt neki szolgáltatva – már amilyen a régi Róma volt. Ráadásul a félénk asszonyok jajveszékelése, a megfáradt öregek és tapasztalatlan gyermekek, s akik magukkal és akik másokkal gondoltak, miközben vonszolják az erőtleneket, vagy várakoznak rájuk, egy részük a késlekedéssel, más részük a kapkodással mindent megakadályozott. És míg hátratekintenek, oldalról vagy elölről gyakran már körül is voltak véve; és ha a legközelebbi helyre kijutottak, a tűz azon is elharapózott, így a távolinak hitt részeket is ugyanolyan veszedelemben találták. Végül nem tudván, hogy mit kerüljenek, merre igyekezzenek, megtöltötték az utcákat, elterültek a földeken; némelyek elvesztvén minden vagyonukat, egy napra való eleségüket is, mások szeretteik miatt, akiket kimenteni nem tudtak, még ha nyitva állott is a menekülés útja, a halált választották. De gátat sem mertek vetni a tűznek, mert sok ember sűrűn fenyegetőzött, az oltást tiltotta, mások meg nyíltan csóvákat hajigáltak és hangoztatták: „Van, aki ezt parancsolta!” – akár, hogy annál szabadabban rabolhassanak, akár valóban parancsra.

(39.) Ebben az időben Nero Antiumban tartózkodott, s nem tért vissza a fővárosba, csak mikor a tűz közeledett palotájához, amely a Palatiumot és Maecenas kertjeit kötötte össze. Mégsem lehetett megakadályozni, hogy a Palatium is és a császári ház és körülötte minden le ne égjen. De vigasztalásul a kizavart és menekülő népnek megnyittatta a Mars-mezőt és Agrippa épületeit, sőt még a maga kertjeit is, és sebtében épületeket húzatott a nélkülöző sokaság befogadására; Ostiából és a közeli községekből közszükségleti cikkeket szállíttatott fel s a gabona árát mérőnként három sestertiusra csökkentette. Bármennyire népszerű, mégis hiábavaló intézkedések voltak ezek, mert híre terjedt, hogy miközben a város lángokban állott, ő házi színpadán fellépett és Trója pusztulását énekelte, az akkori csapást a hajdani szerencsétlenségek párjának tüntetve fel.

(40.) Végül a hatodik napon az Esquilinus alján véget vetettek a tűznek; hatalmas területen ledöntötték az épületeket, hogy a szüntelenül dühöngő tűzvésznek mező és szinte az üres levegőég álljon az útjába. Mégsem szűnt meg a félelem, mert – semmivel sem enyhébben tombolva ismét – visszatért a tűz, inkább a nyílt városrészekben, s ezért az emberveszteség kisebb volt, az istenek szentélyei és a szórakozásra rendelt csarnokok azonban annál szélesebb területen dőltek romba. Ez a tűz több mendemondára adott alkalmat, mivel Tigellinus aemilianai birtokain tört ki, s az volt a látszat, hogy Nero új és önmagáról elnevezendő város alapításának dicsőségére pályázik. Mert Róma tizennégy kerületre oszlik; ezek közül négy maradt épen, három a föld színéig lerombolódott, a többi hétben is kevés épületrom maradt fenn, csonkán és félig leégetten. (41.) Az elpusztult paloták, háztömbök és templomok számát nem volna könnyű meghatározni; de az az ősidők óta tisztelt szentély, amelyet Servius Tullius Lunának, és a nagy oltár s a templom, melyet az ott megjelenő Herculesnek az arcadiai Euander szentelt, s a Iuppiter Stator-szentély, Romulus fogadalma, s Numa királyi háza és Vesta szentélye a római nép házi isteneivel – mind elégett; azután az oly sok győzelemmel szerzett kincsek és a görög művészet remekei; továbbá nagy írók műveinek régi és hiteles példányai, melyeket – bár az újjászülető város annyi szépsége közepette az idősebbek sok mindenre emlékeztek –  pótolni nem lehetett. Voltak, akik megjegyezték: július 17-én lobbant fel ez a tűzvész, amikor a senonok is lángba borították az elfoglalt Rómát. Mások odáig mentek buzgalmukban, hogy ugyanannyi évet, hónapot és napot számítanak a két tűzvész között.

(42.) Nero egyébként hasznot húzott hazája romlásából s olyan palotát építtetett, amelyben nem annyira a gyöngyöt és az aranyat lehetett csodálni — e rég megszokott és a fényűzés következtében közönségessé vált dolgokat –, mint inkább a mezőket és tavakat és – mint magányos vidékeken

–  innen erdőket, onnan nyílt térségeket és kilátóhelyeket. Severus és Celer kezdeményezte és tervezte az egészet, akikben volt annyi tehetség és merészség, hogy művészetükkel még azt is megkíséreljék, amit a természet megtagadott, és a princeps erőit megcsúfolják. Mert azt is megígérték, hogy az Avernus-tóból, a terméketlen tengerpart ínentén vagy az útba eső hegyeken keresztül hajózható csatornát fognak ásatni a Tiberis torkolatáig. Semmi egyéb vizet szolgáltató nedves terület nem kínálkozik ugyanis, csak a Pomptinus-mocsarak; különben minden csupa szikla vagy homok, és még ha át lehetne is törni, elviselhetetlen volna a munka, és nem sok az értelme. Nero, már amiben hihetetlen dolgokra vágyott, mégis át akarta vágatni az Avernus melletti magaslatot, s a meghiúsult reménység fcyomai ma is láthatók.

(43.) Egyébként a városnak azokat a részeit, amelyek a palotán kívül épségben maradtak, nem – mint a gall tűzkész után – válogatás nélkül, nem is összevissza építették fel, hanem kimérték a házsorokat, széles utcákat vágtak, I korlátozták az épületek magasságát, továbbá szabadon kiagytak udvarokat s hozzájuk csarnokokat, hogy a háztömbök homlokzatát védjék. Ezeket a csarnokokat a maga pénzéből fogja felépíttetni s a telkeket megtisztogatva fogja tulajdonosaiknak átadni – ígérte Nero. Megtoldotta ezt jutalmakkal, kinek-kinek rendje és vagyoni állapota szerint, s megszabta az időt, amelyen belül – ha befejezik a palotákat vagy a háztömböket, – a jutalmat elnyerik. A törmelék befogadására az ostiai mocsarakat rendelte, s hogy a hajók, amelyek gabonát szállítottak fel a Tiberisen, ilyen törmelékkel megrakodva menjenek vissza; valamint, hogy maguk az épületek bizonyos magasságig ne gerendákból, hanem Gabiiban vagy az albai hegyen fejtett sziklakőből készüljenek, mivel ezt a követ a tűz nem járja át. És hogy a magánszemélyek által önkényesen elvezetett víz minél bővebben és minél több helyen buzogjon, őröket állíttatott, és arról is rendelkezett, hogy a tűz elfojtására szolgáló eszközöket mindenki hozzáférhető helyen tartsa; s hogy ne közös fal legyen, hanem minden épületet külön-külön fal vegyen körül. Ezek a hasznossági intézkedések a megújuló város szépségét is fokozták. Voltak mégis, akik úgy hitték, hogy az a bizonyos régi külső egészségesebb volt, mivel a szűk utcák és a magas házak nem engedték annyira a nap hevét behatolni, míg most a nyílt és semmi árnyékkal nem fedezett tágasság annál nyomasztóbb forróságtól izzik.

(44.) Minderről emberi megfontolással gondoskodhattak. Nemsokára megkeresték az istenek kiengesztelésének eszközeit s megkérdezték a Sibylla-könyveket, ezek véleménye alapján könyörögtek Vulcanushoz, Cereshez és Proserpinához, és engesztelték Iunót az asszonyok, először a Capitoliumon, majd a legközelebbi tengerparton – innen merített vízzel hintették be az istennő templomát és szobrát –, és végül a férjes nők széklakomákat és virrasztással egybekötött ünnepeket ültek.

De sem emberi segítségre, sem a princeps ajándékainak vagy az istenek engesztelésének hatására nem akart eltávozni az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál. így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallottak, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljának. Nero a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljába, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában $ nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből, bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.

(45.) Közben, hogy pénzt tudjanak előteremteni, kifosztották Italiát, a tartományokat tönkretették, ugyanígy a Szövetséges népeket és az úgynevezett szabad városokat, s ennek a zsákmányolásnak az istenek is áldozatul estek, mert kirabolták a város templomait s kihordták azt az aranyat, amit diadalmenetek alkalmával, vagy fogadalmak formájában a római nép valahány nemzedéke jó szerencsében vagy félelmében nekik szentelt. Sőt Asiában és Achaiában nemcsak az ajándékokat, hanem az istenszobrodat is elhurcolta az e tartományokba küldött Acratus és Secundus Carrinas. Az bármi gyalázatosságra kapható felszabadított volt, ez a görögök tudományában a szájáig gyakorlott, de szellemét a szép művészetekkel nem ruházta fel. Mint beszélték, Seneca, hogy a szentségtöréssel járó gyűlölséget távol tartsa magától, azt kérte, hadd vonulhasson félre távoli birtokára, és miután erre nem kapott engedélyt, betegséget tettetvén, mintha idegbántalmakban szenvedne, a hálószobájából sem lépett ki. Némelyek szerint Cleonicus nevű felszabadítottja – Nero parancsára – mérget készített neki, de Seneca ettől megmenekült vagy a felszabadított árulása következtében, vagy a maga félelmében, mert fölöttébb egyszerű étellel és mezei gyümölcsökkel és § ha szomjúság figyelmeztette, – folyóvízzel tengette életét.

(46.) Ugyanebben az időben a gladiátorokat, akik Praeneste városában kitörést kíséreltek meg, az őrségül rendelt katonai egység megfékezte, miközben a nép, amely vágyik a változásokra, de fél is tőlük, már Spartacust és a hajdani szörnyűségeket rebesgette. Nem sokkal később a hajóhadat éri csapás, nem háborúban (hiszen még soha nem volt ennyire mozdulatlan béke), hanem mert Nero – tekintet nélkül a tenger eshetőségeire — egy bizonyos napra Campaniába rendelte vissza a hajókat. A kormányosok tehát, bár tombolt a tenger, Formiaeból útnak indultak, és miközben Misenum fokát megkerülni igyekeznek, a viharos délnyugati széltől a cumaei partokra vettetvén, igen sok három-evezősoros hadihajót és egy csomó kisebb járművet elveszítettek.

(47.) Az év végén sokat beszélnek csodajelekről, a fenyegető bajok hirdetőiről: soha nem csapkodott sűrűbben a villám, üstökös jelent meg, amelyet Nero előkelő vérrel szokott kiengesztelni; kétfejű emberi és állati magzatokat vetettek az utcára, vagy találtak olyan áldozatok közben, amelyeken vemhes állatokat szokás levágni. És a placentiai határban, az út mellett borjú született, melynek a feje a lábán nőtt ki, s követte is a haruspexek magyarázata: készülődik az emberiség másik feje, amely azonban nem lesz erős, sem titokban nem marad, mivel az anyaméhben visszanyomódott és út mellett jött a világra.

(48.) Ezután lép consuli hivatalába Silius Nerva és Atticus Vestinus, mikor már megkezdődött és meg is erősödött az az összeesküvés, amelyhez versengve csatlakoztak a senatorok, lovagok, katonák, még asszonyok is, részint mert Nérót gyűlölték, részint mert Gaius Pisót kedvelték. A Calpurnius-nemzetségnek ez a sarja, aki apai nemessége révén sok jeles családdal volt rokonságban, a nép körében nagy hírnek örvendett, erénye vagy erényekhez hasonló látszatok miatt. Mert ékesszólását polgártársainak védelmezésére, bőkezűségét barátai javára használta, de ismeretlenekkel is nyájasan beszélt és érintkezett; előnyére váltak véletlen adta vonásai is: nyúlánk termete, szép arca; de távol állott tőle a jellembeli komolyság vagy az élvezetek mérséklése; a könnyedségnek és pompakedvelésnek, néha ta fényűzésnek is hódolt, s ezt a többség helyesnek találta, mivel ily édes bűnöknek közepette a legfőbb hatalmat sem feszesnek, sem túl szigorúnak nem akarja.

(49.) Az összeesküvés kezdete nem az ő vágyából fakadt, mégsem tudnám könnyen megmondani, ki volt az első kitervelője, kinek az ösztönzésére jött létre az, amit oly sokan felkaptak. Hogy a legbuzgóbb Subrius Flavus, egy testőrosztag parancsnoka, és Sulpicius Asper centurio volt, halálukban bizonyított állhatatosságuk mutatta meg. Lucanus Annaeus és Plautius Lateranus is eleven gyűlöletet vitt az összeesküvésbe. Lucanust személyi okok fűtötték, mivel költeményeinek hírét Nero igyekezett elfojtani, s bemutatásukat hiú vetélkedésből már régebben megtiltotta; Lateranust, a kijelölt consult, nem jogtalanság, csak a köz szeretete késztette csatlakozásra. Flavius Scaevinus és Afranius Quintianus viszont, mindketten a senatori rendből, hírük ellenére vágtak bele ilyen merész tettbe, mert Scaevi-nusnak a tobzódástól zilált volt az elméje, és ezért álmosságtól bágyadtan élt, a hírhedten elpuhult Quintianus pedig, kit Nero gyalázkodó versével közmegvetésnek tett ki, a sértést akarta megbosszulni.

(50.) Miközben tehát egymás közt vagy baráti társaságban elejtett szavakkal tárgyalják a princeps bűneit és a birodalom közelgő végét, s hogy választani kell valakit, ki a megfáradt államon segítene, máris megnyerték Claudius Senecio, Cervarius Proculus, Vulcacius Araricus, Iulius Au gurinus, Munatius Gratus, Antonius Natalis, Március Festus római lovagokat. Közülük Senecio, Nero legbizalmasabb környezetének tagja, továbbra is fenntartotta a barátság látszatát, és ezért annál több veszélynek volt kitéve; Natalis részese volt Piso minden titkának; a többi a helyzet megváltozásában reménykedett. Subriuson és Sulpiciuson kívül, akikről már megemlékeztem, katonákat is bevontak, Gavius Silvanust és Statius Proximust, a testőrség tribunusait, Maximus Scaurus és Venetus Paulus centuriókat. De legfőbb támaszukat Faenius Rufus testőrparancsnokban látták, akit – feddhetetlen élete és híre ellenére – a kegyetlen s szemérmetlen Tigellinus megelőzött a princeps jóindulatában, sőt állandóan gyötörte vádaskodásaival és gyakran félelmetes helyzetbe is sodorta: mintha Agrippina szeretője lett volna és utána való vágyakozásában bosszúra szomjaznék. Az összeesküvők tehát, mikor a testőrparancsnok gyakori kijelentéseiből megbizonyosodtak afelől, hogy ő is melléjük állott, már határozottabban tárgyaltak a gyilkosság idejéről és helyéről. Állítólag Subrius Flavusban fogant meg a gondolat, hogy Nérón akkor kell rajtaütni, amikor a színpadon énekel, vagy mikor a palota égésekor éjszaka őrizetlenül ide-oda futkosott. Itt a magányosság alkalma, ott maga a sokaság, ily dicső tett gyönyörűséges tanúja, ösztönözte lelküket, ha a büntetlenség vágya – nagy vállalkozások örök ellenfele – vissza nem tartja.

(51.) Miközben haboznak s húzzák-halogatják a reményt és félelmet, egy bizonyos Epicharis, akiről nem tudni, mi módon értesülhetett a dologról (hiszen azelőtt semmi gondja nem volt a tisztességre), tüzelni és ostorozni kezdi az összeesküvőket, majd végül vonakodásukat megunván, és mivel éppen Campaniában tartózkodott, a misenumi hajóhad vezetőit próbálta eltántorítani és bűnrészességbe sodorni. így látott munkához: volt egy hajóparancsnok ennél a hajóhadnál, Volusius Proculus, az anyagyilkosságban Nero egyik eszköze, aki azonban nem a bűntett nagyságához mérten haladt előre, amint ő gondolta. Ez, az asszony régi ismerőse (vagy csak ekkor jött létre köztük barátság), feltárja Nero szolgálatában szerzett érdemeit és azok hiábavalóságát, s még megtoldja panaszkodásával és bosszúra való készségével, ha lehetőség kínálkoznék: megcsillantotta Epicharis előtt a reményt, hogy ő is ráállna, sőt másokat is megnyerne; nem súlytalan segítség a hajóhad, alkalom is gyakran adódik, mert Nero Puteoliban és Misenumban sokat szórakozott a tengeren. Így aztán Epicharis továbbmegy, és sorolni kezdi a princeps minden bűnét: a senatusnak sem marad már semmi. De gondoskodtak róla, miképp lakoljon az állam felforgatásáért: szánja csak el magát Proculus a segítésre, vonja a legderekabb katonákat iaz ő oldalukra, és méltó jutalomra számíthat. Az összeesküvők nevét mégis elhallgatta. Ezért Proculus bejelentése hiábavaló volt – bár mindazt, amit hallott, Nero tudomására hozta –, mert a beidézett és a feljelentővel szembesített Epicharis könnyen visszaverte, hiszen nem támaszkodhatott tanúkra. Mégis őrizetben tartották, mivel Nero gyanakodott, hogy nem hamis az, ami még nem bizonyult igaznak.

1 (52.) Az összeesküvőket az árulástól való félelem mégis annnyira megmozgatta, hogy elhatározták: gyorsan végrehajtják a gyilkosságot Baiaeban, Piso villájában, amelyet – kellemessége miatt – a császár gyakran látogatott, s ahol minden őrség nélkül és méltóságának terhét levetve fürödni és lakomázni szokott. De Piso ellenszegült, arra hivatkozva, hogy gyűlölség támadna, ha az asztal szentségét s a vendéglátás isteneit akármilyen princeps meggyilkolásával bevéreznék: jobb lesz, ha a városban, abban a gyűlöletes és a polgárok kifosztásából épített palotában, vagy a nyilvánosság előtt hajtják végre azt, amire a köz érdekében vállalkoztak. Ezt mondta mások előtt, valójában titkon rettegett, hogy a kiemelkedő nemességű és nevelőjének, Gaius Cassiusnak oktatása révén a hírnév magaslataira jutott Lucius Silanus ragadja majd magához a hatalmat, hiszen készséggel adnák neki, akik az összeesküvéstől érintetlenek, s akik Nérót, mint bűnös merénylet áldozatát, szánnák. Igen sokan meg voltak róla győződve, hogy Piso a consul Vestinus tettre kész egyéniségétől is tartott: hátha a szabadság mellé állana, vagy mást választván imperatornak, a maga ajándékának tüntetné fel az államot. Mert nem volt része az összeesküvésben, bár e vád miatt Nero megpróbálta az ártatlan ellen érzett régi gyűlöletét kielégíteni.

(53.) Végül megállapodtak, hogy a Ceresnek szentelt cirkuszi játékok napján hajtják végre tervüket, mivel Caesar, aki ritkán járt ki, s palotájába vagy kertjeibe zárkózott, a cirkuszi játékokra el szokott menni, s a látványosság víg hangulatában könnyebben hozzá lehetett férkőzni. A rajtaütés sorrendjét úgy beszélték meg, hogy Lateranus, mintha családi ügyekben kérne támogatást, könyörögve a princeps térde elé hull, és mint afféle bátor és hatalmas termetű ember, az óvatlan Nérót fellöki s lenyomva tartja, azután a földön fekvő és mozgásában akadályozott császárt az odarohanó tribunusok és centuriók és a többiek, kinek mennyi a bátorsága, leszúrják. Ebben a főszerepet Scaevinus igényelte magának, aki Salus vagy mások előadása szerint Fortuna ferentinumi templomából hozta el tőrét, s mint nagy tettre szentelt tárgyat hordozta. Piso közben Ceres templomában várjon, onnan Faenius praefectus és a többiek hívják ki s vigyék a táborba, vele Antónia, Claudius Caesar leánya, hogy a tömeget megnyerjék – ezt Gaius Plinius írja. Nekünk szándékunkban volt, hogy semmiféle hagyományt nem titkolunk el, bár képtelenségnek látszanék, hogy Antónia a nevét adta a hiú reménykedéshez és ilyen veszélyt vállalt, vagy hogy a hitvesi szeretetéről ismeretes Piso más házasságra kötelezte magát, ha ugyan az uralomvágy minden más érzésnél nem lángolóbb.

(54.) De csodálatos, hogy ennyire különböző származású, rendű, korú, nemű emberek, gazdagok és szegények között milyen hallgatással tartottak meg mindent, mígnem az árulás megindult Scaevinus házából. A merénylet előtti napon hosszasan tárgyalt Antonius Natalisszal, majd házába térvén lepecsételte végrendeletét, s a hüvelyéből kihúzott tőrt, amelyről az imént számoltam be, kifogásolta, hogy a régiségtől tompa, és megparancsolta, hogy élesítsék ki kővel és izzítsák hegyesre, s ennek gondját a felszabadított Milichusra bízta. Egyben a szokottnál gazdagabb lakomát tartott, legkedvesebb rabszolgáit szabadsággal, másokat pénzzel ajándékozott meg; szomorúság és erős gondolkodás látszott rajta, bár csapongó beszélgetésével vígságot tettetett. Legvégül sebkötöző szereket, vérzéscsillapítókat készíttetett ugyanazzal a Milichusszal, akár tudott ez már az összeesküvésről és mindaddig hü maradt, akár nem tudott, és – mint a legtöbben írták – csak akkor fogott gyanút. Mert mikor a szolgalélek a hűtlenség jutalmát latolgatta magában, s egyszerre mérhetetlen pénz és hatalom; forgott a szeme előtt, szétfoszlott benne a kötelességtudat lés gazdájának élete és az elnyert szabadság emléke. Mert feleségének a tanácsát is megszívlelte, asszonyit és annál hitványabbat, mivelhogy a feleség még meg is akarta félemlíteni: hiszen sokan állottak ott felszabadítottak és rabszolgák, akik ugyanezt látták, és mi haszna sem lenne egyvalaki hallgatásának, viszont a jutalom egyé lesz, aki feljelentésével megelőzi a többit.

(55.) Milichus tehát hajnalok hajnalán a serviliusi kertekbe megy, és mikor a kaputól elküldik, hajtogatja, hogy fontos és szörnyű hírt hoz. A kapusok bevezetik Nero felszabadítottjához, Epaphroditushoz, majd attól Néróhoz, ott a fenyegető veszélyt, a tekintélyes összeesküvőket és a többit, amit csak hallott, következtetett, mind elmondja: a gyilkolásra előkészített fegyvert is megmutatja, s követeli, vigyék oda a vádlottat. Scaevinus, mikor odahurcolták a katonák, és védekezni kezdett, azt válaszolta, hogy a tőrt, amelyet bűnül rónak fel neki, régóta szent örökségként tisztelték családjában, ő a hálószobájában tartotta, és most felszabadított ja csalárd módon lopta el tőle. Végrendeletet már többször lepecsételt, a napokat nem figyelte meg gondosan. Pénzt és szabadságot már azelőtt is adományozott rabszolgáinak, de most azért bővebben, mivel fogytán volt már vagyonának, és hitelezőinek szorongatása miatt a végrendeletben nemigen bízott. Valóban gazdag lakomákat rendezett mindig; életét kellemesen élte le, szigorú bírák kevéssé helyeselnék. Kötözőszert sebekre ő nem parancsolt semmit, de mivel vádlója úgyis annyi más, nyilván alaptalan dolgot vetett a szemére, hozzácsatolja ezt a vádat is, hogy aztán egyszerre legyen feljelentő és tanú. Nyomatékot is ad szavainak állhatatosságával, sőt még ő vádolja Milichust, mint becstelen és bűnös embert, hangjának és arckifejezésének oly biztonságával, hogy meginogna a feljelentés, ha Milichust nem figyelmeztetné a felesége: Antonius Natalis sokat tárgyalt Scaevinusszal titokban, és mindketten Gaius Piso bizalmasai.

(56.) Odahívják tehát Natalist, és külön-külön hallgatják ki őket: miféle tárgyalás volt az, és miről? Ekkor támadt gyanú, mert nem egyező dolgokat vallottak, s megbilincselték őket. A kínzóeszközök fenyegető látását nem viselték el. Elsőnek mégis Natalis vall, aki az egész összeesküvést jobban ismerte, egyszersmind a vádolásban is járatosabb volt, előbb Pisóról, azután hozzáteszi Annaeus Senecát, akár mert közvetített közte és Piso közt, akár hogy Nero kegyét megnyerje, aki neheztelt Senecára, és minden eszközön kapott, hogy tönkretehesse. Ezután Scaevinus is, tudomást szerezvén Natalis vallomásáról, vagy mert úgy hitte: már minden kiderült és a hallgatásnak semmi haszna, hasonló gyámoltalansággal kiadta a többit. Közülük Lucanus, Quintianus és Senecio sokáig tagadott; majd az ígért büntetlenségtől megrontva, hogy késedelmüket jóvátegyék, Lucanus Aciliát, tulajdon anyját, Quintianus meg Clitius Gallust, Senecio pedig Annius Polliót, legjobb barátjaikat nevezték meg.

 (57.) De közben Nérónak eszébe jutott, hogy Volusius Proculus feljelentése alapján őrizetben tartják Epicharist, s úgy vélvén, hogy női test nem bírja a fájdalmat, kínpadra vonatta. De Epicharist sem verés, sem égetés, sem kínzóinak haragja – akik annál kegyetlenebbül gyötörték, hogy egy asszony ne dacoljon velük, – nem bírta rá arra, hogy a vádakat ne tagadja. Így a vallatás első napja eredménytelen maradt. Másnap, mikor ugyanilyen kínzásokra hurcolták egy hordszéken (mert tagjainak kiforgatása után már állni sem tudott), a melltartó letépett szalagját hurok módjára a szék támlájához kötötte, beledugta a nyakát, és teljes súlyával ránehezedvén, már úgyis fáradt lélegzetét kipréselte: annál híresebb példa, mivel felszabadított nő létére ilyen súlyos helyzetben idegeneket és majdnem ismeretleneket védeni próbált, amikor szabadnak született férfiak, római lovagok és senatorok, akiket nem érintett kínzóeszköz, szeretetük legkedvesebb zálogait is odadobták.

(58.) Mert Lucanus, Senecio és Quintianus sem mulasztotta el, hogy tömegével szolgáltassa ki a résztvevőket, miközben nőttön-nőtt Nero félelme, bár megsokszorozott őrséggel vétette magát körül. Sőt katonai egységekkel rakta meg a falakat, rátelepedett a tengerre és a folyóra, és a várost is szinte őrizetbe vétette. S a tereken, a palotákban, a földeken és a legközelebbi községekben is gyalogosok és lovasok száguldoztak, közöttük germánok, akikben – mint idegenekben – bízott a princeps. Ezután, szünet nélkül, megkötözött csoportokat hurcoltak oda és a kert kapuja előtt várakoztatták őket. És ha egyszer védekezésük elmondására bemehettek, az összeesküvők iránt mutatott rokonszenvet, a véletlen beszélgetést és váratlan találkozást, ha vendégségben vagy látványosságon együtt voltak, mind bűnnek vették, s Nero és Tigellinus kegyetlen vallatásán kívül Faenius Rufus is erősen szorongatta őket, mert a feljelentők őt még nem nevezték meg, és hogy elhitesse, semmiről nem tud, kíméletlennek mutatkozott társai ellen. Ugyanő volt az, aki Subrius Flavusnak, mikor mellette állott s odaintett, hogy a kihallgatás közben kirántsa-e kardját s végrehajtsa-e a gyilkosságot, fejét rázva nemet mondott s így megtörte a már a markolathoz nyúló kéz gyors elhatározását.

(59.) Voltak, kik az összeesküvés elárulása után – miközben még folyt Milichus kihallgatása, és Scaevinus határozatlankodott, – arra buzdították Pisót: menjen a táborba, vagy hágjon fel a szónoki emelvényre s próbálja megnyerni a katonaság és a nép részvétét. Ha vállalkozásához összeesküvő társai is csatlakoznak, követni fogják őket a beavatatlanok is, és nagy lesz a híre a megmozdulásnak, ami igen sokat jelent, ha új helyzet alakul ki. Ilyesmivel szemben Nero semmi intézkedést nem tett. Még bátor férfiak is megriadnak váratlan dolgoktól, nemhogy az a komédiás, akit legfeljebb Tigellinus kísérne a szajháival, fegyveresen szembe merne szállni. Próbával sok minden megtörténik, amit tunya emberek elérhetetlennek gondolnak. Hiába reménykedik hallgatásban és hűségben, mikor annyi összeesküvő elszántságáról és testi állapotáról van szó: kínzással vagy jutalommal mindent el lehet érni. Jönni fognak, hogy őt is bilincsbe verjék, majd végül méltatlan halállal kivégezzék. Mennyivel dicséretesebben pusztulna, ha magához ölelné az államot, ha segítségért kiáltana a szabadság megmentésére! Inkább tagadja meg a katonaság, hagyja cserben a nép, csak ő maga haljon őseinek, utódainak tetsző halállal, ha életét idő előtt ragadják el tőle.

Minderre meg sem mozdult, a nyilvánosság előtt is csak rövid ideig mutatkozott, majd otthon magányosan készült a végre, míg csak egy katonai osztag nem jött, amelybe Nero újoncokat vagy nemrég szolgáló katonákat válogatott ki: mert a régiektől féltek, mint akiket a rokonszenv megfertőzött. Úgy halt meg, hogy karján feltépte az ereket. Végrendeletével, a Nérónak szóló rút hízelgésekkel felesége iránt iirzett szerelmének adózott; ezt az alacsony származású és csak testi szépségével érvényesülő asszonyt barátjának házasságából ragadta el. Az asszony neve Satria Galla, előbbi férjéé Domitius Silus; a férfi beletörődésével, a nő erkölcstelenségével Piso rossz hírét terjesztette.

(60.) Nero ezek után Plautius Lateranus kijelölt consul [kivégzését kapcsolja az eddigiekhez, oly sietősen, hogy piég gyermekeinek megölelését, még a halál rövid megválasztását sem engedte meg neki. A rabszolgák kivégzésére fenntartott helyre hurcolják, Statius tribunus kezétől kapja a döfést, miközben állhatatosan hallgatott és egyetlen szóival sem vetette a tribunus szemére ugyanabban való részességét.

Következik Annaeus Seneca kivégzése, örvendetes a princepsnek, nem azért, mert az összeesküvésben bűnösnek találta, hanem hogy karddal léphetett fel, miután a méreg nem vezetett eredményre. Mert egyedül Natalis vallott, de ő is csak annyit, hogy elküldték a beteg Senecához, látogassa meg s panaszolja el, hogy Pisót miért tartja távol magától; jobb lenne, ha barátságukat bizalmas (együttlétekkel folytatnák; erre azt válaszolta Seneca, hogy ja kölcsönös üzengetések és gyakori beszélgetések egyiküknek sem válnának hasznára; egyébként az ő életének alapja Piso épsége. Kiadják a parancsot: vigye ezt hírül Gavius Silvanus, a testőrség tribunusa, és kérdezze meg Senecától, elismeri-e Natalis szavait s a maga válaszát. Seneca véletlenül, vagy előre látván a dolgokat, erre a napra érkezett vissza Campaniából s város környéki birtokán, a negyedik mérföldkőnél szállott meg. Odament az est közeledtekor a tribunus, és a villát katonai osztagokkal vette körül, majd Senecával, aki éppen felesége, Pompeia Paulina, és két barátja társaságában vacsorázott, közölte a császári parancsot.

 (61.) Seneca azt válaszolta, hogy járt nála Natalis s panaszkodott Piso nevében, amiért nem látogathatja meg; ő egészségi állapotára és nyugalomszeretetére hivatkozással mentette ki magát. Miért tartotta volna egy magánember boldogulását a maga életénél előbbre valónak? Arra nem lett volna oka; az ő jelleme különben sem hajlamos a hízelkedésre: ezt senki nem tudhatja jobban, mint Nero, aki gyakrabban tapasztalhatta Seneca szabadságszeretetét, mint szolgalelkűségét. Amikor ezt a tribunus Poppaea és Tigellinus, vagyis az őrjöngő császár legbizalmasabb tanácsadói előtt jelentette, Nero azt kérdezi, készül-e Seneca az önkéntes halálra. Erre a tribunus állította, hogy a félelemnek semmi jelét, szavaiban vagy arcán semmi szomorúságot nem lehetett észlelni. Parancsot kap tehát: menjen vissza és közölje a halálos ítéletet. Fabius Rusticus előadása szerint a tribunus nem azon az úton ment vissza, amelyen jött, hanem letért Faenius testőrparancsnokhoz és Caesar parancsát ismertetvén, megkérdezte, hogy engedelmeskedjék-e, s azt a figyelmeztetést kapta, hogy hajtsa végre – valamennyiük végzetes gyávaságában. Hiszen Silvanus is az összeesküvők közt volt, és mégis tetézte a bűnöket, amelyeknek megbosszulására összeesküdött. Hangját és látását azonban megkímélte, és az egyik centuriot küldte be Senecához, hogy a végső kényszerűséget közölje vele.

(62.) Az megrettenés nélkül kéri végrendeletét, de mikor a centurio nem engedi, barátai felé fordulva kijelenti, hogy mivel érdemeik meghálálásában akadályozzák, immár egyetlen, de mégis legszebb tulajdonát, életének képét hagyja rájuk; ha erre emlékeznek, ily állhatatos barátságuk gyümölcseként az erények hírét fogják elnyerni. Egyben siránkozásukat hol beszélgetéssel, hol szigorúbban, mint korholó mester próbálja szilárdságra visszatéríteni, kérdezgetve tőlük, hol vannak a filozófia tanításai, hol a sok éven át tárgyalt elhatározás a fenyegető sorscsapások ellen? Ugyan ki nem tudta, mily kegyetlen Nero? Anyjának s testvérének meggyilkolása után nem is maradhatott más hátra, mint az, hogy nevelőjét s tanítóját is eltegye láb alól.

(63.) Mikor ezeket és az ilyenféléket mintegy a köz számára elmondta, átöleli feleségét, és kissé ellágyulva a pillanatnyi félelem láttára, esdve kéri, mérsékelje fájdalmát, s ne vállalja örökre, hanem erényben eltöltött életének szemléletében férje utáni vágyakozását tisztes vigasztalódással tűrje. Az asszony viszont hangoztatja, hogy ő is el van szánva a halálra, s a gyilkos kezét követeli. Ekkor Seneca, felesége dicsőségével szembe nem szegülvén, egyszersmind szeretetében, hogy az imádott asszonyt jogtalankodásokra ne hagyja, így szólt:

– Az élet vigasztalásait megmutattam volt neked, te a halál dicsőségét inkább akarod. Nem irigylem én a példát. Legyen ennek az oly bátorsággal vállalt halálnak állhatatossága mindkettőnkben egyforma, de híre több a te végednek.

Ezek után egyetlen vágással felnyitják karjukat. Seneca, mivel öreg és a szűkös táplálkozással is elgyengített testéből csak lassan folydogált a vér, bokáján és térdén is feltépi az ereket; és a szörnyű kínoktól kimerülvén, hogy fájdalmával felesége elszántságát meg ne törje, ő maga pedig amannak gyötrelmeit látván, gyengeségbe ne zuhanjon, azt tanácsolja, vonuljon másik szobába. És mivel még az utolsó pillanatban is bővében volt az ékesszólásnak, odahívott titkárainak sok mindent tollba mondott: ezt az ő szavaival közrebocsátott szöveget átformálni fölöslegesnek tartom.

(64.) Nero azonban, mivel Paulina ellen nem fűtötte személyes gyűlölet, és hogy ne fokozódjék a kegyetlensége miatt támadó elégedetlenség, elrendeli, hogy akadályozzák meg halálát. A katonák utasítására a szolgák s a felszabadítottak bekötözik a karját, elállítják a vérzést – nem tudni, öntudatlan állapotában-e. Mert már amint a tömeg a rosszabbra kész, most is akadtak, akik úgy hitték, hogy amíg félnie kellett Nero engesztelhetetlenségétől, a férjéével társított halál hírnevére pályázott, azután, mikor kegyesebb remény kínálkozott, az élet csábítása bizonyult erősebbnek, amelyhez hozzáadott még néhány évet,, de férjére dicséretes módon emlékezve, és arca, valamint egész teste oly sápadtfehér maradt, hogy világosan mutatta: az éltető lélekből sok kiszállt belőle.

Közben Seneca, mivel még mindig húzódott és csak lassan közeledett a halál, Statius Annaeust, hűségben és orvosi ügyességben rég kipróbált barátját kéri, vegye elő a már jó ideje előkészített mérgjet, amellyel az athéni nép törvényszéke előtt elítélteket szokták kivégezni, s mikor oda vitték neki, kiitta, de hiába, mivel tagjai már kihűltek, és teste el volt zárva a méreg hatása elől. Végül egy forró vízzel tele medencébe szállott, közben meghintette a közelében álló szolgákat, és hozzátette, hogy italáldozatot mutat be azzal a vízzel a Szabadító Iuppiternek. Ezután fürdőbe vitték, és mikor annak gőzében kiszenvedett, minden gyászünnepség nélkül elhamvasztják. így írta elő végrendeletében, amikor még dúsgazdagon és hatalma teljében halála esetére intézkedett.

(65.) Hír szerint Subrius Flavus a centuriókkal folytatott titkos tanácskozáson, de nem Seneca tudta nélkül, azt határozta, hogy miután Piso közreműködésével meggyilkolják Nérót, Pisót is meg kell ölni, s a hatalmat Senecara kell átruházni, akit mint feddhetetlen férfit, erényeinek híre miatt a legfőbb méltóságra kiszemeltek. Sőt még Flavus szavai is közszájon forogtak: nem változtat a gyalázaton, ha a citharaénekest leteszik, és tragikus színész lép a helyébe – mert amiképpen Nero citharakísérettel, úgy Piso tragikus jelmezben szokott énekelni.

(66.) Egyébként a katonai összeesküvés sem maradt tovább titokban, amint a feljelentők Faenius Rufus elárulására gerjedtek, akit egy személyben bűnrészesnek és vizsgálóbírónak nem tűrhettek. Tehát mikor nagy hévvel fenyegetőzött, Scaevinus gúnyos mosollyal azt mondta, hogy senki sem tud többet őnála, sőt egyenesen felszólította: legyen hálás ilyen jó princepsnek. Nem volt hangja erre |Faeniusnak, de hallgatása sem, hanem miközben szavait tördeli és félelmét nyilván mutatja, – hiszen mások is, leginkább Cervarius Proculus római lovag, azon voltak, hogy [rábizonyítsák bűnét, – a császár parancsára egy Cassius [nevű katona, aki rendkívüli testi ereje miatt mindig ott állott mellette, megragadta s megbilincselte.

(67.) Nemsokára ugyanezeknek a vallomása Subrius Flavus tribunust taszítja romlásba, aki először jellembeli különbözőségét próbálta védekezésül felhozni, és hogy ő, a fegyverviselő, fegyvertelenekkel és puhányokkal ilyen tettére nem társult volna; azután, mikor szorongatni kezdték, a színvallás dicsőségébe kapaszkodott, s Nérónak arra a kérdésére, milyen okokból vetemedett esküjének elfelejtésére, így szólt:

– Gyűlöltelek. Mégsem volt hűségesebb katonád, amíg a szeretetet megérdemelted. Gyűlölni kezdtelek, miután anyád és feleséged gyilkosa, kocsihajtó és komédiás és gyújtogató lettél.

Tulajdon szavait idéztem, mivel nem váltak közismertté, mint Seneca szavai, pedig nem kevésbé illik ismerni egy katonaember cicomátlan és kemény érzéseit. Bizonyos, hogy ebben az egész összeesküvésben semmi sem sértette súlyosabban Nero fülét, mert amennyire gonosztettek elkövetésére kész volt, annyira nem szokta meg, hogy halljon is arról, amit tett. Flavus büntetésének végrehajtását Veianius Niger tribunusra bízták. Ez a közeli földön gödröt ásatott, de Flavus nem találta elég mélynek és szélesnek, és így szólt a körülötte álló katonákhoz:

–  Még ezt sem a szabályzat szerint csináljátok!

S mikor figyelmeztették, hogy bátran nyújtsa előre a nyakát, ennyit mondott:

–  Csak te sújtanál oly bátran!

Az pedig nagy reszketve két csapással is alig tudta a fejét levágni, mégis kegyetlenségével dicsekedett Nero előtt, azt mondván, hogy másfél vágással végezte ki.

(68.) Az állhatatosság legközelebbi példáját Sulpicius Asper centurio szolgáltatta: Nérónak arra a kérdésére, miért esküdött össze megölésére, röviden annyit válaszolt, hogy másképpen nem lehetett volna annyi gaztettet orvosolni; azután vállalta a kiszabott büntetést. A kivégzés elszenvedésében a többi centurio sem bizonyult elfajzottnak. Bezzeg Faenius Rufusban nem volt hasonló bátorság, hanem siránkozásait még a végrendeletébe is belevitte.

Várt Nero, hogy Vestinus consul is a vádlottak közé sodródjék, mert erőszakosnak és ellenséges érzelműnek gondolta: de az összeesküvők nem közölték tervüket Vestinusszal, némelyek régebbi meghasonlások miatt, még többen, mert meggondolatlannak és összeférhetetlennek hitték. Egyébként Nérónak Vestinus elleni gyűlölete a legbensőbb barátságból eredt, tudniillik Vestinus lenézte a princepsnek teljes valójában megismert puhaságát, Nero pedig félt barátja vadságától, aki gyakran kíméletlen szellemességgel csúfolta, s minthogy abban sok igazság rejlett, keserű emléket hagyott maga után. Mindehhez járult egy frissebb ügy: Vestinus Statilia Messalinát vette feleségül, noha jól tudta róla, hogy egyik szeretője éppen a császár.

(69.) Tehát mikor sem vád, sem vádló nem akadt, és mivel a bíráskodás látszatának vállalására nem tudta elszánni magát, az uralkodói hatalomhoz folyamodott: egy század katonával ellene küldi Gerellanus tribunust s megparancsolja neki, hogy előzze meg a consul vállalkozását, szállja meg várszerű házát, rohanja le válogatott ifjait – mert Vestinus háza a fórum fölött emelkedett, és tetszetős, vele azonos korú rabszolgái voltak. Vestinus aznap már minden consuli teendőjét elvégezte, és – semmitől sem félve, vagy félelmének elleplezésére – vendégséget tartott, mikor a benyomuló katonák azt mondták, hogy tribunusuk hívatja. Késlekedés nélkül felkel, és minden máris gyorsan végbemegy: hálószobájába zárják, ott van az orvos, felvágják az ereit; még erős, mikor a fürdőbe viszik, meleg vízbe merítik, és egyetlen szót sem ejt, amellyel önmagán szánakoznék. Vacsoravendégeit közben őrséggel fogták körül és csak késő éjjel engedték el, miután Nero – elképzelve ijedelmüket, miközben azt várták, hogy az asztal mellől a halálba viszik őket, – csúfolódva jegyezte meg, hogy eléggé megfizettek a consuli lakomáért.

(70.) Ezután Annaeus Lucanus kivégzését rendeli el. Lucanus, mikor a vére csorgott, és még meleg és öntudattal bíró szívében érzékelte lábának s kezének kihűlését és életerejének a végtagokból való lassú távozását, visszaemlékezett azokra a soraira, amelyekben egy sebesült katonának hasonló halállal ábrázolt kimúlását örökítette meg, idézte a verseket, s ezek voltak utolsó szavai. Utána Sene-cio, Quintianus és Scaevinus, nem életük korábbi elpuhultságának megfelelően, majd más összeesküvők mentek a halálba, emlékezetre méltó tett vagy mondás nélkül.

(71.) De megtelt közben a város hullákkal, a Capitolium áldozati barmokkal: egyik ember a fiának, másik a testvérének vagy rokonának, barátjának a kivégzéséért ad hálát az isteneknek, díszíti babérral a házát, Nero térde elé rogyik és jobbját csókkal halmozza el. Az pedig ezt örvendezésnek gondolja, ezért Antonius Natalis és Cervarius Proculus sietve tett vallomásait büntetlenséggel viszonozza. A gazdagon megjutalmazott Milichus a „megmentő” jelentésű görög szót vette fel nevébe. A tribunusok közül Gavius Silvanus, bár felmentették, önnön kezével vetett véget életének; Statius Proxumus a császártól kapott kegyelmet hiábavaló halállal tette semmissé. Megfosztották ezután tribunusi tisztüktől Pompeius … -t, Cornelius Martialist, Flavius Nepost, Statius Domitiust, mert a princepset nem gyűlölték ugyan, de mégis ez volt a hiedelem róluk. Novius Priscust Senecával fennálló barátsága miatt, továbbá az inkább csak gyanúsított, semmint bűnösnek talált Glitius Gallust és Annius Polliót száműzéssel sújtották. Priscust felesége, Artoria Flaccilla kísérte el, Gallust Egnatia Maximilla, akinek eleinte nagy és csorbítatlan vagyonát később elkobozták: mindkét dolog csak öregbítette dicsőségét. Az összeesküvés ürügyén száműzetésbe kényszerül Rufrius Crispinus is: Nero azért gyűlölte, mert valamikor Poppaea házastársa volt. Verginius Flavust és Musonius Rufust hírnevük űzte el, mert Verginius ékesszólásával, Musonius a bölcselet tanításaival segítette az ifjak igyekezetét. Cluvidienus Quietusnak, Iulius Agrippának, Blitius Catulinusnak, Petronius Priscusnak, Iulius Altinusnak, mintegy a csapatlétszám kedvéért, az Aegei-tenger szigeteit engedélyezik. Caediciának, Scaevinus feleségének és Caesennius Maximusnak pedig távoznia kellett Italiából: hogy vádlottak voltak, csak a büntetésből tudták meg. Aciliának, Annaeus Lucanus anyjának ügyét, felmentés nélkül, ítélet nélkül elhallgatták.

(72.) Mindezeknek végeztével Nero katonai gyűlést tartott, fejenként két-kétezer sestertiust osztott szét a közkatonáknak, megtoldva még ingyenes gabonával is, amit azelőtt a szokásos áron vehettek meg. Azután, mintha háborús tetteit akarná felsorolni, összehívatja a senatust, és triumphatori díszjelvényeket adományoz Petronius Turpilianus volt consulnak, Cocceius Nerva kijelölt praetornak, Tigellinus testőrparancsnoknak; Tigellinust és Nervát annyira kiemelte, hogy forumi triumphatorszobrukon kívül a palotában is felállította képmásaikat. Consuli díszjelvényeket Nymphidiusnak… Róla, mivel most lépett fel Lelőször, néhány szót szólok, mert ő is része lesz Róma csalásainak. Tehát anyja felszabadított rabszolga volt, aki tetszetős testét a princepsek szolgái s felszabadítottjai közt [bocsátotta áruba; ő maga Gaius Caesar fiának híresztelte magát, mivel történetesen nyúlánk termetű és sötét tekintetű volt, akár csakugyan dolga volt az anyjával Gaius Caesarnak, aki szajhákra is vágyott…

(73.) Nero pedig, miután a senatusban beszédet tartott az atyák előtt, kiáltványt intézett a néphez, amelyhez csatolta az összegyűjtött feljelentéseket s az elítéltek vallomásait is. Mert gyakori, sértő híresztelések jártak róla, hogy ^irigységből vagy félelemből végeztetett ki hírneves és ártatlan embereket. Különben azt, hogy összeesküvés kezdődött, erőre kapott és bizonyíthatóvá vált, akkor sem vonták kétségbe, akiknek gondja volt az igazság megismerésére, és vallják, akik Nero pusztulása után a városba visszatértek. De a senatusban – ahol mindazok, akiknek épp a legtöbb okuk volt a szomorkodásra, hízelgésbe süllyedtek, – Iunius Galliót, mikor fivérének, Senecának halála miatt aggódott és a maga életéért könyörgött, megtámadta Salienus Clemens, ellenségnek és rokongyilkosnak nevezvén, míg aztán az atyák egyhangúan visszariasztották, hogy ne lássék úgy, mintha a köz bajával élne vissza személyes gyűlölködése miatt, és hogy a princeps kegyessége által lecsillapított vagy elfelejtett dolgokat ne rángassa elő újabb kegyetlenkedésre.

(74.) Ezután ajándékokat és köszönetet szavaznak az isteneknek, s külön tiszteletet a Napnak (akinek ősi szentélye ott áll a cirkuszban, ahol a merényletet végre akarták hajtani), mert isteni hatalmával feltárta az összeesküvés titkait, s hogy a Ceres tiszteletére tartott cirkuszi játékokat több ló futtatásával ünnepeljék, s hogy április hava Nero nevét kapja; templom épüljön Salusnak azon a helyen, ahonnan Scaevinus a tőrét elvitte. Ő maga a fegyvert a Ca-pitoliumban szentelte fel s belevésette: „A Bosszuló Iup-piternek.” Ezt akkor egyelőre észre sem vették; később, Iulius Vindex fegyveres felkelése után, a jövendő bosszú megjóslásának és előjelének értelmezték. Azt találom a senatusi jegyzőkönyvekben, hogy Cerialis Anicius kijelölt consul, mikor rákerült a sor, azt javasolta: az isteni Nérónak mihamarabb emeljenek közpénzen templomot. Ezt azzal indokolta, hogy Nero felülemelkedett a halandók magasságán és joggal érdemli az emberek tiszteletét; de a császár visszautasította, hogy némelyek magyarázata alapján korai kimúlásának rossz előjelévé ne változzék: mert isteni tisztelettel uralkodónak nem adóznak, csak ha emberek közti életének már vége.